Trágár beszéd az ifjúsági könyvekben

Ma arról beszélgettünk, hogy szerintünk a fiatalokat zavarja-e a trágár beszéd a könyvekben. Később inkább arra terelődött a szó, mi hogyan állunk a témához.

Petra: Gina, engem foglalkoztat az, hogy vajon a fiatalokat is annyira zavarja-e a trágár beszéd a könyvekben, mint engem.

Gina: Ez egy érdekes kérdés. Én úgy vélem, náluk nagy lehet a szórás. Biztos van köztük, aki szerint ez menő, de olyan is, akit taszít, és biztosan olyan is, aki csak átsiklik felette. Téged már kamaszként is zavart a trágár beszéd egy regényben?

Petra: Ja, akkor még ennyire nem. :)

Gina: Ez mikor változott meg? Tudod olvasmányhoz kötni vagy csak érzékenyebb lettél rá?

Petra: Talán amióta tudatosabban foglalkozom írással. Gyakran kihagyott lehetőséget érzek a káromkodás mögött, mert vannak esetek, amikor látszik, hogy egyszerűbb volt szitokszót adni a szereplő szájába, mint leírni milyenné vált az arca, a testtartása, vagy hogy mit tett dühében, például. Ilyen helyzetekre persze olyan szuper írói megoldásokat is olvastam már, hogy csak pislogtam. Szóval van bőven írói eszköztár erre. Te hogyan látod?

Gina: Szerintem, ha a karaktertől hiteles, hogy időnként elkáromkodja magát, vagy a káromkodás maga nincs egy klassz dolognak ábrázolva, elfogadható. Alapvetően én sem szeretem. Bántja a szemem.

Petra: Egyetértek, főleg azzal a résszel, amikor arra utalsz, hogy az nem jó, amikor a káromkodás poénként van jelen. Az szerintem is rendben van, ha a karakter szabadszájúsága kiegyensúlyozottan jelenik meg a történetben, akár kimondja a szavakat, akár gondolatként olvashatjuk. Például, ha a szereplő elcifrázta magát, akkor a következő oldalon újabb szó helyett egy erélyesebb mozdulat vagy grimasz is megfelel. Ezzel arra utalok, amit korábban mondtam. Bár tény: a fiatalokat szerintem ez nem annyira zavarja.

Gina: Igazad lehet. Valószínűleg a korukból adódóan is közelebb állhat hozzájuk. Még tanulják a határaikat, természetesebb lehet nekik az ilyen beszéd.

Petra: Valószínűleg kortársaik között is elfogadottabb. Gina, te szoktál káromkodni?

Gina: Vicces, hogy kérdezed. Nyilván nálam is kicsúszott már egy-két csúnya szó. Általában mégis a basszusgitár vagy ehhez hasonlókkal helyettesítem. Nem szeretem. Ha észreveszem, hogy kicsusszant a cifra, néha még bocsánatot is kérek. Te szoktál káromkodni, Petra?

Petra: Nem vagyok álszent: szoktam. Ki nem szokott? - Rajtad kívül, persze. :)

Gina: Azért ismerlek, odafigyelsz te is erre. Gyerekek között például biztosan nem használsz csúnya szavakat.

Petra: Természetesen nem. Visszatérve az ifjúsági regényekre: ha van egy éles nyelvű karakter, akkor tényleg inkább mondjon csúnyát, mintsem barokkos szépirodalmi körmondatokkal fejezze ki magát. Néha a szövegeken érződik a túlzott cenzúra, amitől hiteltelenné válik a szereplő beszéde. De akkor sem veszít a hitelességéből egy karakter, ha nem beszél annyiszor hitelesen csúnyán. :)

Gina: Igazad van, ezzel teljesen egyetértek. Tegyük hozzá, hogy a fiatalok, nem azért fognak káromkodni, mert a könyvben káromkodás van. Már sokkal hamarabb hallanak, tanulnak ilyen szavakat, ez szerintem kivédhetetlen. Az a lényeg, hogy a helyükön kezeljék ezeket, ne kötőszó legyen.

Petra: Nyilván.

Gina: Amíg tanítottál, hogyan kezelted, ha egy gyerek csúnyán beszélt?

Petra: Humorral. Amikor írásban kaptam ilyet, kijavítottam a helyesírást. Problémás gyerekekkel is dolgoztam, a legszebb évek voltak, szóval vannak érdekes élményeim. Volt, amikor elküldtek melegebb éghajlatra, de mivel repjegyet nem csatoltak mellé, felvilágosítottam őket, hogy sajnos maradnom kell, bár szívesebben szürcsölnék koktélt a Bahamákon a tanítás helyett. Szerették, ahogyan lereagálom őket, néha már csak emiatt próbálkoztak. :) Nem botránkoztam meg rajta, de egyértelművé tettem, hogy nálam ez a beszédstílus nem ér célba.