Hajdú-Antal Zsuzsannával beszélgettünk őszinte könyvekről, őszintén
- zsebkonyvbatik
- Mar 16, 2023
- 7 min read
Zsuzsannával a könyvkiadásról és a mai fiatalokra leselkedő káros trendekről is beszélgettünk. Komoly és őszinte interjú következik, érzékeny, sokunkat érintő témákról.
"Ha a tinédzser azt látja, a főhős hasonló korú, mint ő, esetleg a problémái vagy megküzdési stratégiái ismerősek, netán valakihez hasonlítani tudja, az segít abban, hogy számára is emészthetőek legyenek a leírt események, még akkor is, ha a regény maga nehezebb témát dolgoz fel."
Hajdú-Antal Zsuzsanna
Kérlek, mesélj röviden arról, honnan jött az ötlet, hogy írj, és mióta írsz!
Amióta ismerem a betűket, érzem a késztetést különböző történetek papírra vetésére. Ez már kicsi koromtól kezdve így van, de az írás mint „mesterség” iránti érdeklődés – tehát az, hogy amit csinálok, igényes legyen szövegileg is – ennél persze később érkezett az életembe.
Hogy néz ki nálad az alkotás folyamata?
Pár évenként tör rám az ihlet, akkor azonban kampányszerűen írok, kizárok minden mást. Hétvégéken korábban, akár napi tizenhat órát is képes voltam a gép előtt görnyedni, szinte enni-inni is elfelejtettem. Gyakran fejben is írok, ez azt jelenti, hogy elképzelek különféle jeleneteket a buszon, vonaton, elalvás előtt, közben zenét hallgatok, és megy a szereplők monológja a fejemben; ez sokat segít, hogy mire leülök, már csak a megfogalmazásra kelljen koncentrálnom.
Három könyvednek is célcsoportja a kamaszok. Előbb a témát találtad meg, azért lettek ifjúsági regények, vagy nekik akartál írni, és megkerested azt, ami foglalkoztatja őket?
A Léggömbök (2016) eredetijét tizenhárom éves koromban kezdtem írni a pad alatt, így a szereplői is nyilván kamaszok lettek, az ő világukat, érzéseiket ismertem. Egy dacos, gimis lányról szólt, aki beleszeret egy osztálytársába, aki súlyos titkot fed fel előtte.
Később tanárként dolgoztam, és egyszerűen megszerettem ezt a korosztályt annyira, hogy elővegyem a gyerekkori firkálmányomat, és regénnyé alakítsam, ami aztán hosszú évekbe telt. Miután a Ciceró kiadó érdemesnek találta a kiadásra, tovább folytatódott a realista sztori a fejemben, ekkor már tizenkilenc éves szereplőkkel, akik még nem felnőttek ugyan, de már nem is gyerekek, és ebben rengeteg lehetőséget láttam. Így született meg az Utánad 2017-ben, amiben a főhősnek még mindig jócskán volt hova fejlődnie, számomra izgalmas mindezt nyomon követni.
Hogy érzed, nehéz ennek a korosztálynak írni?
Az univerzális jelenségek, mint amilyen a barátság, szerelem, kiközösítettség, hazatalálás, minden életkorban érdekesek, könnyű azonosulni velük, viszont az nem mindegy, hogy mennyire gördülékeny a szöveg (ma már a mi korosztályunk is nehezen olvas mondjuk Jókait, a fajsúlyos, összetett mondatok, hosszas leírások miatt), valamint sikerül-e egy-egy szereplőt olyan tulajdonságokkal felruházni, amelyek segítenek erősíteni az együttérzést az olvasókban, vagy akit érdemesnek tartanak arra, hogy miatta folytassák az olvasást. Ha a tinédzser azt látja, a főhős hasonló korú, mint ő, esetleg a problémái vagy megküzdési stratégiái ismerősek, netán valakihez hasonlítani tudja, az segít abban, hogy számára is emészthetőek legyenek a leírt események, még akkor is, ha a regény maga nehezebb témát dolgoz fel.
Hogyan figyelted meg a fiatalok viselkedését, beszédüket?
Én még 2003-ban érettségiztem, azóta sok minden változott, a Léggömbök pedig nagyjából 2010 körül játszódik (a közösségi oldalak ekkor kezdtek megjelenni, de még nem uralták teljesen a mindennapjainkat, és az érettségi rendszer is egész más volt), nem teljesen mai tini-nyelvezettel íródott, mégis sok kapcsolódási pont bukkan fel benne a mi fiataljainkkal, mert vannak örökérvényű dolgok, amik mindig is érintették ezt a korosztályt. Tanárként 2008-2009-ben dolgoztam, biztosan ezalatt is ragadt rám valamennyi a sztorikból, a tinédzserek szókincséből.
A Tetovált Állatmentők "olvassteis" kampányának fotózásán
(Fotó: Balla Nóra)
A Belvárosi srác megjelenésének éve (2021) nehéz év volt mindenki számára. Ha jól sejtem, a szíved csücske lehet ez a könyv. Mesélj a keletkezéséről.
Akkor már két éve nem vágtam a fejszémet regényírásba, azt hittem, a Visszatérünk – A pipacsok ártatlanok lesz az utolsó könyvem, azonban szembejött velem egy újságcikk egy apáról, aki egyedül neveli Down-szindrómás kisfiát, mert az anya a felelősségtől megriadva otthagyta őket. Annyira megragadott az apa bátorsága és a fia iránt táplált szeretete, hogy magyar környezetbe ültetve kigondoltam egy történetet egy szarkasztikus, kissé megkeseredett, negyvenes belvárosi apáról, aki hasonlóan jár és ugyanígy dönt; felmondja jól fizető állását, hogy többet lehessen Misával, DownTown boy néven blogot vezet a mindennapjaikról, és futárnak áll. A többi már jött magától – valóban a szívem csücske ez a könyv, először szólalok meg egy alkalomadtán humoros, szókimondó férfi hangján; engem is meglepett, de tényleg élveztem belebújni Vozár Balázs bőrébe.
Ez a történet nem az ifjúságnak szól. Véleményed szerint a mai fiatalok is igényelnének ehhez hasonló érzékenyítő történeteket? Esetleg tudsz ajánlani ilyen regényt?
Nem igazán szeretem az érzékenyítés-szót, számomra túl direkt, túl didaktikus, túl „trendi”. Számomra sokkal fontosabb volt, hogy úgy világítsak rá a Down-szindrómára, hogy ne nyomjam le az olvasó torkán, mit kellene gondolnia, éreznie ezzel kapcsolatban. Nem kevés kutatómunkával járt a könyv megírása, szerettem volna, hogy ne csak szórakoztató, de valamennyire hiteles is legyen, ezért a szakirodalom lapozgatása mellett felvettem a kapcsolatot az orosz apukával, valamint más DS-es gyerkőcöt nevelő szülőkkel, így a nehézségek ellenére egy-egy kedves anekdotával is gyarapodhatott a történet.
Ha ajánlanom kell, számomra kiemelkedő Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című regénye, ami engem is fiatalabb koromban fogott meg, és tart fogva azóta is. Izgalmas, hiteles, könnyen olvasható, egyszóval ütős kis könyv.
Melyik szereplőd bőrébe bújnál egy időre?
Bármikor visszatérnék Balázs szerepébe, persze abba a korszakába, amikor már nem dohányzott.:) Feltekerném a Mondeóban a rockot, és elnyammognék a gyerek narancsos nyalókáján. Balázs, bár párszor megborult, erős maradt, amit kicsit irigylek tőle.
Melyik szereplőddel ülnél le szívesen egy hosszú beszélgetésre?
Van egy szereplőm, aki különleges helyet foglal el a Léggömbök és az Utánad olvasói szívében: ő nem más, mint Balicz Jani, az erdélyi „fenegyerek”, aki kezdetben sokat piszkálja a főhősnőt, Dorkát, a későbbiekben azonban jobban megismerjük a hátterét, és a faragatlanságával együtt egy szerethető figurát ismerhetünk meg benne.
Kétszer jártam Erdélyben, közel áll hozzám Székelyföld, és a valahova tartozás kérdéskörét is izgalmasnak találom, amit egy Romániából hazánkba települt fiú érezhet; nem beszélve arról, hogy mindig nagy öröm hallgatni az erdélyi embereket: kiejtésüket, bő szókincsüket, és azt az igazi, vérbeli székely humort.
Mi a tapasztalatod, a fiatalok szeretik azokat a témákat, amiket a könyveidben érintesz? Szerinted ezen kívül még milyen témák foglalkoztatják leginkább őket?
Nem feltétlen az a cél, hogy szeressék az adott témát, hiszen a gyászfeldolgozással gyász is jár, a szerelem pedig fájdalommal, ez mindig is így volt, és így lesz; fontosabb, hogy egyfajta kiutat mutassanak a könyvek, vagy egyszerűen csak erőt adjanak azzal, hogy megmutatják, a főhősnek vagy mellékszereplőnek sikerült túllépnie a nehézségeken. Persze olykor egy kis humor sem árt, vagy egy barát, ismerős, családtag, aki jó időben van jó helyen, mindezt úgy, hogy a karakterek valósághűek, hihetőek legyenek, csak így képesek a fejlődésre. Biztosan rengeteg más téma van, ami érdekelheti a fiatalokat, azokra ott vannak egyéb írók művei: például akadnak olyan tinédzserek is, akik szívesen olvasnak napi politikát, közéletet érintő kérdésekről. Én nem ez a szerző/olvasó vagyok, engem inkább az emberi kapcsolatok érdekelnek.
Meglátásod szerint milyen csatornán érhetőek el ma a fiatalok, és mivel lehet felkelteni a figyelmüket?
Jó kérdés; mivel nem vagyok marketinges, elég sok fejtörést okoz a mai napig, hogy jussak el a tizen-huszonéves olvasókhoz. Mindenesetre fent vagyok Facebookon, Instagramon, TikTokon, de még nem sikerült kigyúrnom magam az önreklámozásból, és az igazat megvallva, szívem szerint a marketing-PR-részét meghagynám a kiadóknak, mert egyszerűen nem az a típus vagyok, aki szívesen beszél mondjuk egy zenés videóban, hogy nesze, haver, vedd meg a könyveimet, meglátod, jó lesz.
És itt elérkeztünk egy fájdalmas ponthoz. Sokan nem tudják, de a kiadóknak se egyszerű a magyar szerzők reklámozása, anyagi és egyéb korlátaik miatt; a külföldön már befutott könyvek elsöprő előnyt élveznek, és akkora a dömping, hogy a boltok csak rövid ideig teszik ki a regényeinket a polcokra, hacsak nem áldoz rá a kiadó százezreket. Vagy többet. (Egy metróba kiragasztott könyvreklámról egyszer hallottam, hogy bőven milliós nagyságrend, így könnyű megbecsülni más jellegű hirdetések árát.)
Napokig lehetne beszélni erről. Aki egy kicsit is jártas a könyvírás-kiadás témájában, az jól láthatja, mennyire el tudja venni egy-egy író kedvét, ha fő felelőssé őt teszik abban, hogy a könyve nem kúszik az eladási listák élére. Számos tehetséges, nagy kiadó felkarolta író ismerősöm van, akit érzékenyen érint az ilyesmi, kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érzik magukat.
A személyes találkozásokat, dedikálásokat jobban élvezem, mint hogy azt nézegessem, hányan látták egy-egy bejegyzésemet. Ha egy-egy rövidebb írás, fotó szívből jön nálam, posztolok, és jobbára szívesen is teszem, azonban az, hogy az eladások számára ez komoly hatással van-e, kétséges. Az én három, komoly témákat is boncolgató ifjúsági regényemhez valahogy a színes-szagos, csilingelő, szájbarágós reklámok nem nagyon illenek, a Down-szindrómás kisfiú apukájáról szóló Belvárosi sráchoz szintén nem igazán. Úgyhogy ötletekre, tippekre továbbra is nyitott vagyok.
Hogyan jutnak el hozzájuk az írásaid? Szoktál visszajelzést kapni tőlük?
A könyveim kaphatóak a boltokban, a kiadóknál (cicerós ifjúságiak: Gabo Kiadó, Belvárosi srác: Fejős Éva webshopja), valamint e-bookban. Szerencsére visszajelzéseket a mai napig kapok, erre kiváló a moly.hu felülete, de elfordul, hogy privátban is érkeznek vélemények, vagy dedikáláson jönnek oda hozzám az olvasók, hogy elmondják, milyen sokat jelentett nekik egy-egy regényem, aminek nagyon szoktam örülni.
Hajdú-Antal Zsuzsanna eddig megjelent könyvei
Szerinted mi okozhatja mostanában egy kamaszkorú fiatalnak a legnagyobb nehézséget?
Talán az, hogy lépten-nyomon filterezett ideálokat tolnak az arcukba, arcunkba. Igazi, értékes minta nincs vagy nehezen elérhető. Ez még nekünk, felnőtteknek is kihívás: mindenhol az jön szembe, hogy elég, ha jól (értsd: orrműtötten, felpumpált kacsaszájjal és hátsóval pucsítva, bocs) nézünk ki, így mindent elérhetünk. Tehát fejlődni, tanulni se kell, az érzelmi élet meg egyenlő a nullával. Ez egy ügyesen megkoreografált illúzió, jól ki van találva, néphülyítésnek hívják. Érzékeny életkorban még veszélyesebb, amikor az embernek amúgy sincs önbizalma, keresi önmagát, bizonytalan.
Honnan kaphatnak ma a fiatalok tanácsot, segítséget?
Eléggé magukra vannak utalva, ami nem jó. Tudom, hogy nem könnyű, magam is netfüggő vagyok, de jobb nem egész nap a TikTokon és az Instán lógni, csak mértékkel, és megszűrni a tartalmakat, mi értékes, mi nem az, vagy legalább kritikus szemmel nézni, nevetni, amin lehet. Ez egyedül borzasztó nehéz, megítélni nemkülönben. A kereskedelmi adók meg olyanok, mint a szennyvíz-elvezető csatornák: nyomasztó, rettegtető, és rettenetesen felszínes. Ami helyrehozhatatlan károkat is okozhat egy kialakulóban lévő személyiségnél.
Egy szoros barátság is sokat adhat; töltsenek együtt minőségi időt, beszélgessenek sokat, a szüleikkel, vagy egy felnőttel, akiben megbíznak. Amúgy is életmentő lehet egy idősebb, tapasztaltabb barát, családtag, esetleg szakember, aki (képletesen) fogja a kezüket, ha bajban vannak.
Van ezen kívül szépség a kirándulásban, a zenében, a könyvekben, vagy akár a sportban. Jó, ha tudatosítják, hogy ami a médián keresztül ömlik, azért van, hogy hasson rájuk, de nem építő célzattal: nem önálló, kritikai gondolkodásra buzdít, hanem ostoba sémát húzna a társadalomra, hadd legyen mindenki ugyanolyan és egyszerű, amúgy meg értéktelen, nívótlan, és főleg nem igazi; így nem is lehet méltó arra, hogy példának tekintsék.
Bár én a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején voltam fiatal, elképzelni se tudom, hogyan éltem volna meg, ha lépten-nyomon azt sugallta volna a média, nem vagyok elég. Felpumpált keblű, Malibun vergődő, három mondatot értelmesen elmondani képtelen influenszerek nélkül is bőven azt gondoltam, mindenki szebb/ügyesebb nálam, néha én is másokhoz hasonlítgattam magam, ami persze önbizalom-problémákhoz vezetett.
Van olyan író, akiről azt gondolod, hogy hitelesen ábrázolja a fiatalok személyiségét és az őket érintő témákat?
Egyik kedvenc ifjúsági íróm E. Lockhart, bár ő komolyabb témákat érint. Itthon könnyedebb vizekre evezve Leiner Laurát szeretik a tinik, én egy picit idősebbeknek írok. Papp Dóra Tükörlelkek-duológiája pedig szintén a Ciceró kiadónál jelent meg, mint az én három könyvem; szeretettel ajánlom középiskolásoknak, mert Dóra a pályaválasztást, önkeresést izgalmas, kétszemszögű történetbe ágyazta, amit felnőtt fejjel is jó volt olvasni.
Üzenj valamit a kamaszoknak – és a szüleiknek! :)
Szeressék a betűket, de azért ne jobban, mint egymást – és persze saját magukat.
Kapcsolják ki a tévét.
Köszönjük, hogy válaszoltál a kérdéseinkre!
Gina, Petra
*
Hajdú-Antal Zsuzsanna elérhetőségei
Commentaires