Tiszlavicz Marcsival beszélgettünk könyvekről, novellákról, fiatalokról

zsebkonyvbatik
Aug 2, 2021
6 min read

Updated: May 21, 2022

Szeretnénk sokat beszélgetni fiatalokról, ehhez indítottuk el interjúsorozatunkat, melynek első vendége Tiszlavicz Mária írónő.

"Ugyan nem tegnap volt, de emlékszem még, milyen volt tininek lenni – ahogy megfigyeltem, nem sokat változtak a mai kamaszok sem hozzánk képest, nagyon hasonló problémák merülnek fel a mai napig egy-egy iskola falai között."

Tiszlavicz Mária (fotó: Tiszlavicz Ádám)

Kérlek, mesélj röviden arról, mióta írsz. Honnan jön az ihlet a történetekhez?

Általános iskolás koromban, gimnáziumban és az egyetem alatt is szerettem történetek „gyártani”, de aktívan 2015-óta vagyok jelen az irodalmi életben. Álmodozó típus vagyok, könnyen felkapok egy mozzanatot, egy mondatot, és viszem tovább. Bárhonnan, bármikor be tud ugrani egy ötlet, szinte minden megihlet: egy álom, egy elcsípett párbeszéd a boltban, egy élvezetes film vagy könyv. Innen már csak tovább kell szőni a fonalakat.

Olvashatunk tőled krimit és romantikust is. Hogyan találtad meg magadban az írói hangot ehhez a két zsánerhez?

Ezt a két dolgot szeretem olvasni is: a rejtélyeket és az emberi kapcsolatok alakulását. Innen már nem nehéz eljátszani a gondolatokkal, ezredszer is feltenni, „mi lett volna, ha…” vagy „és ha nem azt válaszolná, hanem…”

Az emberek között is ezt lehet leginkább megfigyelni: titkolóznak, akarnak valamit a másiktól. Kórházban dolgozom, sok emberrel találkozom, ez remek terep megfigyelni a viselkedéseket.

Nagyon hitelesen ábrázolod romantikus novelláidban a kamaszokat. Nem rettensz meg a szabadszájú karakterektől sem. :) Hol figyeled meg ilyen jól a viselkedésüket és a beszédüket?

Van a rokonságban kamasz fiú, valamint édesanyám tanított általános és középiskolában is, amikor meglátogattam őt a munkahelyén, mindig nyitva tartottam a szemem. Ugyan nem tegnap volt, de emlékszem még, milyen volt tininek lenni – ahogy megfigyeltem, nem sokat változtak a mai kamaszok sem hozzánk képest, nagyon hasonló problémák merülnek fel a mai napig egy-egy iskola falai között. Esetleg külsőségekben-divatban mások, újabb szlengeket használnak, más zenéket hallgatnak, de ezeket el lehet lesni a netről, a közösségi oldalakról, blogokról és vlogokról. Nem sajnálom az időt utánaolvasni a trendeknek, sőt, tudatosan, célirányosan beszélgetni is szoktam a mai fiatalokkal.

Meglátásod szerint milyen csatornán érhetőek el ma a fiatalok, és mivel lehet felkelteni a figyelmüket?

Szerintem az online téren keresztül, a különböző közösségi oldalakon. A mai fiatalok már teljesen természetesen használják a számítógépet, az okostelefont az internettel, itt van a legnagyobb esély megtalálni őket. Azért is jó a netes felület, mert ha egyiküknek megtetszik valami, azt rögtön továbbküldi a barátainak.

Figyelmet felkelteni nehezebb – ahány ember, annyi ízlés, annyi mindent szeret, ezernyi különböző dolgot követnek. Ráadásul töméntelen információ áramlik feléjük, éppen ezért fontos a tömörség – néhány jól megválasztott szó, mely leírja a történet lényegét és egyben felkelti a figyelmet, egy-egy érdekes kép vagy meghökkentő fotópárosítás, csupa olyan, amin görgetés közben megakadhat a szem.

Hogyan jutnak el hozzájuk az írásaid? Szoktál visszajelzést kapni tőlük?

Igyekszem célirányosan hirdetni feléjük, tudatosan keresni őket. Vannak könyvkedvelő, fiatal ismerőseim, nekik külön szólok, ha például új young adult novellát olvashatnak tőlem valahol, ők pedig elmesélik a barátaiknak, és így tovább. ☺

Szerencsére visszajelzéseket is kapok, rengeteg pozitív, kedves szót – mindegyik annyira jólesik! Néha nem is kell írniuk semmit, az, hogy valaki beköveti az írós oldalam, és várja, olvassa az írásaimat, többet mond minden szónál.

Legfrissebb írásod a Madarat tolláról c. kisregény. Honnan jött az ötlet, hogy egy hallássérült fiút helyezz a központba? Nagyon tetszett, hogy nemcsak a hallássérült fiú oldaláról ismerjük meg a helyzetet, hanem a környezet hozzáállását és nehézségeit is megmutatod.

A kisregény alapötlete egy álomból kerekedett ki: meg kellett találnom egy harkályt, akit a többiek elriasztottak. Pontosabban segíteni akartam valakinek megkeresni azt a madarat. Csak annyi maradt meg bennem, hogy az az illető sérült valamilyen szinten, de több részletre nem emlékeztem. Innen kezdett el formálódni bennem a szituáció: mi lenne az a helyzet, ki lenne az a személy, akinek nagy segítségre lenne szüksége egy erdőben? Ki az, aki szereti a madarakat, több időt tölt velük, mint az osztálytársaival – és ez miért érdekes? Így öltött testet Ábel, a hallássérült fiú. Bevallom, először nem mertem az ő szemszögéből írni, úgy éreztem, nem tudom hitelesen visszaadni, milyen az élet egy hallássérült kamasz számára. A kisregény első verziója, akkor még feleennyi terjedelemben, kizárólag Gina visszaemlékezését tartalmazta. Ettől függetlenül már az első pillanattól kezdve utánajártam, milyen a hallássérültek élete, felkerestem érintett fiatalokat, sokat beszélgettem velük – arról, ők hogyan élik meg az egészet, és hogyan viszonyul hozzájuk a környezetük –, tehát alapanyagom volt, meg tudtam mutatni kívülről, milyen az egész. Aztán ahogy javítottam a történetet, Ábel egyre hangosabbá, egyre követelőzőbbé vált, egyszerűen meg akarta mutatni magát – úgyhogy engedtem neki. Nem bántam meg, örülök, hogy övé lett a főszerep. Remélem, minél többen megismerkednek vele!

A Madarat tolláról c. kisregényhez készült kollázst Tiszlavicz Mária készítette

A zenei ízlés és az öltözködési stílus kihangsúlyozása A csend hangja c. romantikus novelládban és a Szuperhősben is megjelenik. De ugyanígy a természet és a családi nyomás motívuma is rendszerint felbukkan az írásaidban. Mesélj arról, miért érzed fontosnak, hogy ezeket a témákat életszerűen ábrázold!

Ezek a témák, ha nem is mindig kerülnek hangsúlyosan az előtérbe, állandóan ott vannak körülöttünk, egy kamasz körül, a külső benyomás, a látszat nagy szerepet kap az életükben, éppen ezért fontosnak tartom, hogy ráismerjen a saját környezetére, önmagára a novellákon keresztül. Így egyrészt bevonódik a történetbe, jobban átérzi, amiről írok, másrészt felismeri, ráébredhet, mi az, ami nála rosszul vagy nem úgy működik, ahogy szeretné. Esetleg még iránymutatást, tanácsot is kiolvashat a kitalált karakterek sorsának alakulásából – vagy egyszerűen csak bólint egyet, hogy igen, ezzel a dologgal sem vagyok egyedül.

Szerintem fontos, hogy a kitalált történetek ilyen szempontból (is) megerősítést, támogatást nyújtsanak amellett, hogy néhány órára-napra kiragadnak a szürke, nyomós hétköznapokból.

Látsz olyan témákat, ami kimondottan foglalkoztatja a fiatalokat?

Most megfogtál, nem igazán tudok konkrétumot mondani, mert szerintem minden is foglalkoztatja őket, így vagy úgy. Persze vannak, amik nagyobb hangsúlyt kapnak, ilyen szerintem a felnőtté válás, a mi lesz velem, ha kikerülök a szülői házból, mit fogok csinálni az életben, lesz-e mellettem valaki, aki fogja a kezem, megfelelési kényszer, jó úton indultam-e el. Csupa-csupa kérdőjel.

Persze lehet, hogy tévedek, ez esetben nyugodtan világosítsatok fel, kedves fiatalok! ☺

Olyan történeteket írsz, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem adnak is az olvasóknak valami pluszt. Olvasóként is ez az elvárásod?

Igen, teljes mértékben. Szeretem, ha egy könyv amellett, hogy kikapcsol, valamit ad, hozzátesz valamit ahhoz, aki voltam, megtanít valamire. Ez nem feltétlenül oktatás, inkább emocionális plusz, ami teljesen jól megfér a szórakoztatással.

Válaszd ki egy karaktered, és meséld el, milyen volt az ő bőrébe bújva megélni a történetet, amelyben szerepelt.

Nehéz csak egyet kiválasztani, mert mindegyikőjüket szeretem és közel állnak a szívemhez, de beszéljünk most Ábelről, a Madarat tolláról hallássérült főszereplőjéről. Nagyon alaposan, a legmélyebb, legszemélyesebb gondolatokig lemerészkedtem, amikor a hallókészülékkel élő ismerőseimmel beszélgettem, hogy bele tudjak bújni egy olyan ember bőrébe, aki másképpen hall, mint én. Ráadásul Ábel tini, nagyon érzékeny korszakban van, minden és mindenki hat rá, ezerfelé húzza a megfelelési kényszer, vannak hobbijai, amiket szeret, és amiknek alaposan utána kellett járnom. Nagyon sok empátiára volt szükségem, hogy el tudjam képzelni, milyen lehet neki hallássérültként létezni egy olyan világban, amit korábban nagyon jól ismert. Más lett számára a hétköznapi, ami addig természetes volt, most idegenné vált. Igazi kihívás volt, és végül nagyon örülök, hogy belevágtam és megalkottam őt. Nagyon tanulságos utazásra vitt, és most már kicsit máshogy nézek magamra.

Van olyan író, akiről azt gondolod, hogy nagyon hitelesen adja át a fiatalok személyiségét és az őket érintő témákat?

Általános iskolás és gimis koromban is sok, akkor újdonságnak számító ifjúsági könyvet olvastam, és mostanság is rendszeresen akad a kezembe ilyen könyv. Nagyon életszerűnek éreztem például Róbert Katalin Szelídíts meg! c. regényét, melyben egy középiskolába kalauzol el bennünket, ahol ismerős problémákkal küzdenek a szereplők. Nagyon tetszett Huszti Gergely Mesteralvók duológiája, ő egy kocka kamaszfiú gondolkodásmódját, szóhasználatát adta vissza számomra nagyon hitelesen. Egy klasszikust is említenék: Eric Kästner könyveiben benne van az ifjúság minden bája és szelleme, sajátos szemléletmódja, világrengető problémái és humora. Olvassatok tőle bátran, a 21. században is sokat tud adni az olvasónak! ☺

Üzenj valamit a kamaszoknak – és a szüleiknek! :)

Legyetek türelmesek egymással! A szülők emlékezzenek vissza, milyen ijesztő és nehéz volt kamasznak lenni, amikor az ember már nem gyerek, de még nem is felnőtt, annyi minden jár a fejében, el sem fér az a rengeteg gondolat. Riasztó és furcsa lehet, hogy e között a sok minden között már nem jut hely a szülőnek. A kamaszok pedig fogadják el, a szüleik mindig a szüleik maradnak, és néha könnyebbséget jelent odaülni anya vagy apa mellé, és csak beszélni, elmondani valamennyit abból a sok mindenből, ami nap mint nap hat ránk.

Ha türelemmel fordulnak egymás felé, szánnak időt a beszélgetésekre, könnyebb lesz túllendülni a nehéz napokon.